|
Luis Evely: Az öröm útja |
|
I. KonferenciaBevezetés: Az örömről |
|
|
|
|
|
Isten öröméről lesz szó. Arról az örömről, amit Ő hagyott ránk. Azt mondta: "Békét hagyok rátok, az én békémet adom nektek, nem azt, amit a világ nevez békének" (Jn 14,27). Azt is mondta nekünk: "Örömömet adom nektek. Azt akarom, hogy ti az én örömömben legyetek, és így örömötök teljes legyen." (Jn 15,11/ "Szomorúságotok örömre fordul." (Jn 16,20) Ha a lelkigyakorlat sikerül, minden szomorúságunk örömre fordul, minden megpróbáltatásunk kegyelemmé válik, minden hibánk, bunünk pedig annyira megvilágosodik, hogy "boldog bűnökké" (felix culpa) lesznek: már nem emlékeztetnek semmi másra, csak Isten jóságára, kedvességére, örömére, amellyel Ő azokat nekünk megbocsátotta. Ha a lelkigyakorlat sikerül, akkor Isten újra Istenné válik, Isten újra Atyává lesz, és mi újra gyermekeivé. A keresztény vallás az öröm vallása. Az evangélium jó hír. Mi az öröm hírnökei vagyunk, a föltámadás tanúi, annak ellenére, hogy ábrázatunk olykor gyászos. Az öröm Krisztus rendelkezése: "Ha szeretnétek engem, örülnétek." "Nem hagylak árván titeket, újra eljövök hozzátok." "Viszontlátlak benneteket és szívetek örülni fog, és ezt az örömötöket senki el nem veszi tőletek.... kérjetek és kaptok, hogy örömötök teljes legyen." (Jn 16, 22-24) Ez az öröm kell, hogy megkülönböztessen minket a világtól. És ez lesz apostolkodásunk eszköze. "Bizony mondom nektek, ti majd sírtok és jajgattok, míg a világ örvendezik. Ti ugyan szomorúságban lesztek, de a szomorúságotok örömre fordul." (Jn 16,20) Mert Krisztus elküldte nekünk a vigasztalás Lelkét, "akit a világ nem tud befogadni, mert nem látja és nem is ismeri, de ti ismeritek azáltal, hogy nálatok lakik és bennetek van." (Jn 14,17) Igen, Krisztus minket az Ő örömének letéteményeseivé tett. És ugyan mit csináltunk mi az Ő örömébol? Különös, mi nem értettünk egyet ezzel az örömmel. A legtöbb keresztény készebb a szenvedő Krisztussal együtt szenvedni, mint az örvendező Krisztussal együtt örvendezni! A nagyböjti szent negyven napot megértjük. Részt is veszünk benne. Amikor ez a szent negyven nap elkezdodik, bűnbánatra, együttérzésre, önmegtagadásra adjuk magunkat. A kereszténység a maga egészében megmozdul. De hasonlítsuk össze ezt a készséget azzal, amivel a második szent negyven napot kísérjük. Mert a liturgikus életben két ilyen negyven nap van, és megdöbbentő, hogy a keresztények legnagyobb része nem is tud róla! Húsvéttal kezdődik. Van negyven bűnbánati nap (és ez a negyven nap emberi intézmény: az igazi, a passió egész rövid ideig tartott). Ez után van azonban újabb negyven nap, sőt ötven (Pünkösdig: Pentecostes - görögül ötvenedik), hogy megpróbáljon minket az örömbe belendíteni. És ez a negyven nap teljes egészében isteni eredetű. Mégis - teljesen elhanyagoljuk! A Kálvárián még csak ott volt néhány hívő: asszonyok és egyetlen férfi: szomorú fajtánk képviselője. De a föltámadáskor senki sem volt ott! Senki sem hitt, mindnyájan reménytelenül kétségbe voltak esve! Jézusnak egyenként kellett őket megtérítenie örömében. Keresztutat jártunk a nagyböjtben. Jól van. Jót tesz, szükséges. De örömutat járunk-e? Ilyen nem található az ájtatosságaink között. Pedig az Egyház Húsvét után az öröm stációira hív. Ezeket épp úgy kellene gyakorolnunk és végigelmélkednünk, mint a keresztút stációit. Ezt akarjuk most együttesen megtenni. Végigzarándokoljuk az Örömutat, hosszasabban meg-megállunk egy-egy öröm-stációnál, elmélkedünk a föltámadt Krisztus minden megjelenésének elbeszélésén, újra átéljük Ővele az Ő élményeit, amikor olyan kedvesen, annyi türelemmel próbálgatta apostolait az Ő örömére ébresztgetni, föltámadásáról őket meggyőzni, szomorúságukat örömre fordítani. Nincs ennél szükségesebb! Úgy szokott lenni, hogy vallásos életünk Húsvéttól kezdve szünetelni kezd. Elkezdi a húsvéti szünetet. Krisztus föltámadt. . . igen, Ő boldog. . . Ő már biztonságban van. Befutott. Visszavonult a Mennyországba. Jól végzett munka után jól megérdemelt pihenésbe, nyugdíjba ment. És ettől a pillanattól kezdve mi már nem vagyunk érdekelve, már semmit sem tehetünk érte. Miután Jézus számára a szenvedés órája elmúlt, nem tudunk mit kezdeni Ővele, nem látjuk, hogy mi szerepünk lenne még mellette. Mi folytatjuk szenvedő, küszködő életünket idelent, Ő meg már az örök boldogságban van odafönt. Pedig van abban valami nyakas önzés, ha barátunk bajában ugyan részt veszünk, bajtársai vagyunk - de örömében nem akarunk részt venni, ha már szabadult. Cserben hagyjuk éppen akkor, amikor leginkább kimutathatnánk barátságunkat, amikor leginkább örömöt szerezhetnénk neki, ha örömében társul szegődnénk. (Megosztott öröm, kétszeres öröm!) Ez olyan, mintha mi holmi gyászvitézek volnánk, mintha foglalkozásunk a sírásás volna, mintha temetkezési vállalat szakemberei lennénk. (Mint ahogy némelyek annak is néznek minket, és úgy is kezelnek!) Szívesen jelen vagyunk, ha valahol baj van, enyhíteni igyekszünk, együttérző szívvel együtt sírunk. (Megosztott fájdalom, fél fájdalom!) Mihelyt élvezni, örülni kellene - az minket már nem érdekel, úgy érezzük, ott már nincs ránk semmi szükség! Ennek a magatartásnak a magyarázata nem valami hízelgő. A szomorúságban magunkat keressük - és meg is találjuk! Természettől fogva pesszimista hajlamunk rokonszenvez a tragikus eseményekkel. Mindnyájunknak van elég okunk, hogy saját "számlánkra" szomorkodjunk, hogy sajnáljuk szegény magunkat mások sajnálgatásának látszata mögött. Mindnyájunknak van egy kis személyes könny-tartalékunk raktáron, amit szívesen kisírunk, bármilyen adandó alkalommal. De másnak örömében osztozni, örülni más boldogságának - az már valami érdektelenséget kívánna, a szívnek gyöngédségét, magunktól elszakadást - és erre általában nem vagyunk hajlamosak! A nagyböjti negyven nap után meg kellene hoznunk Istennek azt az áldozatot - a legnagyobb önmegtagadást amit az összes többi csak előkészített, és ami őszinteségünket bizonyítaná - hogy boldogok legyünk, hogy örüljünk! Meg kellene szereznünk Istennek azt az örömöt, hogy boldognak lásson minket Őmiatta. Azt kellene mondanunk neki: - Uram, Te elég sok mindent tettél értünk, Te eléggé szerettél minket, eleget szenvedtél értünk ahhoz, hogy legalább ezt a viszonzást megkaphasd tőlem, hogy boldognak láss. Hogy örüljek hitemnek, örüljek annak, hogy Benned bízhatok, örüljek Teneked! Annyira Istenből kellene élnünk, annyira Vele egyesülve és összekötve, hogy akárhonnan is nézzük, ne találjunk magunkban elevenebb erejű valamit, mint az Ő örömét. Az ember makacs önzésében dédelgetve szorongatja a szomorúságot, mint valami jogcímet, hogy magát elszigetelje, hogy megkeményedjék, hogy másokba is belefojtsa az örömöt. Valamelyik egyházatya azt mondta: "Egyetlen módja annak, hogy kigyógyuljunk a szomorúságból, hogy ne szeressük a szomorúságot." Az igazi szeretet, az igazi hit, az igazi önérdektelenség, amire a nagyböjt el kellene hogy vezessen, az, hogy elfogadjuk hogy örüljünk, hogy boldogok legyünk. Istennek milyen képe elott szoktunk imádkozni? Melyikünk imádkozik a föltámadt Krisztus képe előtt? Otthon a Krisztuskép - a feszület. Melyikünk választotta otthona beragyogására a föltámadt Krisztus képét? Ha csak a keresztet ismerem - nem csinálom meg a Húsvétot, nem csinálom meg az átmenetet (Pascha) a halálból az életre. A vallásom nem tár föl semmi lezártat, nem nyit ki semmi bedugaszoltat. A szenvedés vallása, a magába zsugorodás vallása, a szomorúság vallása, nem Krisztus vallása, mert az a föltámadás vallása, az Isten felé kinyíltság vallása, az egymás felé megnyíltság vallása, az öröm vallása.
"Ha szeretnétek engem - mondja Krisztus, és ez a feltételes mód a szívünket kellene, hogy szaggassa - akkor örülnétek, hogy az Atyához megyek. . . De most, hogy ezeket mondom nektek, szomorúság tölti meg szíveteket. És senki meg nem kérdezi tőlem: Hova mégy?. . . "
A szomorúság lenyomja és magába szorítja az embert. Kitűnik ez a halottainkkal kapcsolatban. Elvesztésük miatt mi el vagyunk szomorodva, az ő sorsuk viszont nem érdekel! Így amikor Jézus hírül adja, hogy visszatér Atyjához, azok ahelyett hogy Ő érdekelné őket, hogy örülnének örömének - ehelyett csak magukra gondolnak, le vannak verve az Ő elvesztése miatt, egyikük sem érez vele együtt annyira, hogy örülnének hallatlan boldogsága kezdetekor. * * * A keresztény öröm persze nem valami könnyed vígság, nem valami naiv megelégedettség magammal vagy másokkal. A keresztény öröm a legyőzött szomorúság! A keresztény öröm a nyolc boldogságban csattan ki: - Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa! Boldogok, akik sírnak! Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot! Boldogok az üldözöttek! De figyeljük csak meg: Ha egy keresztény közösségben meghirdetjük ezeket a boldogságokat, ott rendszerint épp ennek a most felfedezett bajnak jellegzetes formája lép föl: a legtöbben azt vonják le a maguk számára: "Igen, ezek szerint nekem szegénynek kell lennem, éhesnek kell lennem, szomjasnak kell lennem, üldözöttnek kell lennem ahhoz, hogy boldog lehessek!" Pedig dehogy! A lényeget ne felejtsük ki, ne azt tegyük a végére! Boldognak kell lenned! Boldog szegénynek, boldog üldözöttnek, boldog levertnek, boldog boldogtalannak! Értsük meg jól! Ha azért vagyok boldog, mert jól megy a sorom, ha boldog gazdag vagyok, bizonyára nem vagyok Istennek jele, nem tanúskodom senkiről, semmi rendkívülit nem jelentek. És ha boldogtalan szegény vagyok, boldogtalan beteg vagyok, boldogtalan üldözött vagyok, szintén nem jelentek semmit. . . Ó, nem kifogásollak, nem vetek rád követ, hogy ilyen vagy, megértelek, mind ilyenek vagyunk a magunk körülményei között. De így senkit meg nem döbbentünk, nem tanúskodunk az Istenről! De ha boldog szegény vagyok, ha boldog boldogtalan vagyok, boldog meg nem értett és üldözött - akkor az biztosan csak azért lehetséges, mert találkoznom kellett valakivel, aki annyira jó, annyira nagyszerű, hogy ettől vagyok olyan örvendező még az üldöztetésben is! Akkor teszünk igazán tanúságot Istenről, akkor művelünk rendkívüli dolgot, amikor nyilvánvalóvá lesz valaki Másnak a jelenléte és működése mibennünk: az Ő örömével vagyok tele! Közülünk csak azok tanúskodhatnak erről az örömről, akik megtapasztalják a zaklatást, a sikertelenséget. Csak a szegények az Ország követei és képviselői. De - mondod - nekem lehetetlen boldognak lennem! Te könnyen beszélsz: én azonban házas vagyok, feleségem van, férjem van, gyermekeim vannak, szüleim vannak, és lehetetlen munkabeosztásom van, lehetetlen természetem van! Pontosan erről van szó! Ha nem kérsz Istentől lehetetlent, nem kéred Tőle, hogy Istennek mutassa magát! Ha csak a lehetségest kéred Tőle: csak azt kéred, amit magad is meg tudsz tenni - és neked magadnak kellene megtenned! De Istennek csak az tetszik, hogy olyat tegyen, ami tőlünk nem telik. Isten nem vehető észre, nem nyilvánvaló, csak ha lehetetlent művel: ezzel mutatja meg mindenki szeme láttára, hogy Ő képes benned ezt a lehetetlen dolgot végbevinni! Az Ő örömét a te szomorúságodban, az Ő boldogságát a te szegénységedben, az Ő boldog békéjét a te zaklatottságodban! Valójában mindazt, amit a boldogságba belefoglalunk, Istenbe foglaljuk bele. És mindaz, amirol lemondtunk, amibe nem engedjük bele az örömet, a reménységet, a bizalmat és a szeretetet - onnan az Istent zártuk ki. Önszeretetünknek, magunkhoz való ragaszkodásunknak pontos mértéke a szomorúságunk! Arról lehet leolvasni önzésünk fokát! Életünkben az Isten akkora helyet kap, amekkora helyet adunk az örömnek! Nem hiszünk jobban Istenben, mint az örömben! Nagyon is sok keresztény követi a kereszt vallását. Ezek Isten távollétéről tanúskodnak. Őrséget állnak az üres sírnál. Meg vannak elégedve magukkal, hogy nem töltik meg a sírt pénzzel, szórakozással, élvezetekkel - mint ahogy annyian mások is megteszik - és ott maradnak szigorúan, sötéten, keserűen, és tanúskodnak Isten távollétéről. Pedig a mi vallásunk nem a távollét vallása. A mi vallásunk a jelenlét vallása. Isten valós (reális) jelenlétének vallása. Csak akkor vagyunk keresztények, ha tanúskodunk erről az Istenről, hogy tálálkoztunk vele, hogy szólt hozzánk, hogy meggyógyított minket, úgy, ahogy senki más meg nem gyógyíthat! Az apostolok megtérésük után már nem sajnálták többé, hogy Jézus test szerint nincs közöttük. Szent Pál büszkén emlegeti: "Ha Krisztust eddig emberi szempontból tekintettük is, most már nem úgy tekintjük, nem úgy ismerjük." (2Kor 5,16) És antiochiai Szent Ignác szerint: "Az égi dolgok jóval beszédesebbek, mint a földiek. Maga a mi Urunk Jézus Krisztus sokkal inkább mutatja magát, mióta az Atyánál van." Jobban ismerte jobban meghallotta, mióta lélekben van közöttünk! Ha van valami, ami az ősegyháztól tökéletesen idegen volt, hát az a távollét érzése, az elhagyatottság, a hiány érzése. Az apostolok majd kicsattantak az élettől, a lelki ujjongástól, a bizonyosságtól, a bátorságtól és a hittől. Aki látta őket, kénytelen volt elismerni, hogy magatartásuk csak úgy érthető, ha Jézus föltámadt halottaiból. (És ma is ez a legjobb apologetikus érv Krisztus föltámadásának ténye mellett!) És lám, az a mi legjobb apostolkodásunk is, ha olyan nagylelkűek vagyunk, ha annyira elevenen szeretjük egymást, ha szívünk annyira tele van hittel és örömmel, hogy akikkel találkozunk, csak úgy tudják maguknak megmagyarázni ezt, hogy valóban: Jézus föltámadt és él!
* * *
Ez az az öröm, amit Krisztus kezdett elterjeszteni. Isten, amikor kinyilatkoztatta magát, ezt a hallatlan dolgot művelte: a világot örömmel töltötte meg! Krisztus főleg két dolog miatt tesz szemrehányást apostolainak: a félelem és a szomorúság miatt.
"Ne féljetek, csak higgyetek!... Mit féltek, kicsinyhitűek? ... Én vagyok, ne féljetek! Mária, mit sírsz, kit keresel?... Miről beszélgettek útközben, hogy olyan szomorúak vagytok? Ó, ti oktalanok és késedelmes szívűek a hitre!"
Mi pedig nagy janzenista módon kitaláltunk egy vallást, a szomorúság és a félelem vallását. Ellentmondást nem tűrve teremtünk magunknak Istent a magunk képére és hasonlatosságára. Mivel mi nem szeretjük Őt valami nagyon, hajlandók vagyunk úgy képzelni, hogy Ő is alig törődik velünk. És mivel mi nem örülünk Neki valami nagyon, hajlandók vagyunk azt gondolni, hogy Ő sem leli bennünk valami nagy örömét. Ez ellen azonban az egész kinyilatkoztatás tiltakozik! Az egész kinyilatkoztatás felsorakozik, hogy megmagyarázza nekünk, hogy az Isten nem olyan, mint mi vagyunk! Ha azt akarjuk tudni, Ő mit érez irányunkban akkor ne abból induljunk ki, hogy mi mit érzünk az Ő irányában. Hogy Isten jó, még akkor is, ha mi rosszak vagyunk. Hogy Isten szeret minket még akkor is, amikor mi nem szeretjük Őt. Hogy Isten előbb szeretett minket. Ő kezdte. Sok keresztény nem szeretne olyan lenni, amilyennek Ő az Istent elképzeli: jobbak volnánk, mint Ő. Minden lendületük elszivárog ezen a alattomos repedésen - ha Istenre gondolnak mérgesnek, elégedetlennek, fejcsóválónak képzelik. Ha színe elé képzelik magukat, az elítélő Bíró szavát vélik hallani. Amikor az igazi Isten kinyilatkoztatta magát, az emberek megértették, hogy minden eddigi vallásos gesztusuk csak fáradt erőlködés volt. Szerették az Istent - de valami csüggedt szeretettel. Szeretettel, de nem hitték, hogy tetszeni tudnak Neki. Nem tudtak örülni Neki, akihez fordultak. Hagyták, hogy lassan-lassan valami fátyol ereszkedjék Közéje meg közéjük, félelemből és szomorúságból, félreértésből és nemtörődésből szőtt fátyol. Az Isten távollétén elszomorodva, az Ő hallgatásától visszariadva oda jutottak, hogy saját magukat Nálánál nagylelkübbnek és tevékenyebbnek gondolták. És hozzászoktak egy néma Istenhez - aki alapjában véve elég jól intézi a dolgokat. Annál jobban fölszabadultak, hogy egyéni érdekeiket keressék, hozzátapadjanak mindenhez, amitől valamit várni lehet, mert hisz Istentől nem várnak semmit! De amikor Isten kinyilatkoztatta magát, elszaggatott minden fátyolt, szétrepesztett minden határolást. Elkápráztatta az egész világot. Amikor Isten Istennek mutatta magát, az az öröm kinyilatkoztatása volt . Isten végtelenül jobb volt, mint amilyennek hitték! Isten fiatal volt, kedves, előzékeny, végtelenül jóindulatú, irgalmas, merész, megértő, vidám, gyermek, boldog, egyszóval Isten volt az Isten !!! Vártak egy Bírót, egy bosszúállót, egy hóhért - és erre egy gyermek született. Az ember elszámolásra készült, rendbehozni magát az Istennel - és erre egy csecsemő nyújtogatja magát, és szeretetet kér, gondoskodást, védelmet és kedvességet. Mindazt a bizalmaskodást, amit mi sohasem mertünk volna megkockáztatni Istennel szemben, Ő megtette nekünk! Az Evangélium valami óriási vígsággal kezdodik. Üzenetek, ígéretek, csodák, meghívások, állandó meglepetés. A világ meghökkent. Mindenki végtelenül többet kap annál, amit lehetségesnek hitt. Erzsébet, a meddő - szül. Zakariás, a hitetlen - prófétál. A Szűz - anyává lesz. A pásztorok az angyalokkal beszélgetnek. A mágusok mindenüket odaadják. Zakariás már nem fél meghalni. A legsürgősebb üzenet, a legnyomósabb felfedezés, amit mindenekelőtt meg kellett tanulni, az, hogy Isten nem olyan, amilyennek mi Őt gondoltuk, hogy Isten végtelenül jobb, kedvesebb, káprázatosabb, elragadóbb, mint amilyennek valaha is képzeltük Őt. A nagy, a fő feladatunk hogy ujjongjunk, hogy hálát adjunk, hogy elszégyelljük magunkat - aztán fölmagasztaltassunk, sírjunk és kacagjunk, hogy kezét és lábát csókoljuk. Összetörött az a szomorú, szegényes és csúf bálvány, amit mi Istennek mondtunk. Egész vallásunk erőtlen volt, amit szomorúságban éltünk, abban a tévedésben, hogy egyedül vagyunk, és néha még magunkat is jobbnak gondoltuk Istennél, akihez pedig fordultunk. Sokan azok közül, akik azt hitték, hogy Istenben hisznek, nem ismerik föl Őt amiatt a kép miatt, amit maguknak Őróla alkottak. Az igazi Isten előtt kivilágosodik, hogy lustaságból, nemtörődömségből, nehézségből már csak egy bálványt imádtak. Isten elenyészett szívükből, mialatt szépen őrizték az Ő képét. Oly régóta hittek - hogy végül is már nem hisznek. Oly régóta imádkoznak - hogy végül is már nem imádkoznak. Oly régóta várják Őt, hogy végül is már nem várják Őt. Egy bizonyos szokásos nemhit befészkelődött a túlságosan szokásos hit helyébe. Egy bizonyos nemimádság alattomosan beszüremkedett a túlságosan szokásos imádság helyébe. Bizonyos lemondó bizalmatlanság lépett mintegy erénygyakorlatként az élő reménységük helyébe. Viszont sokan, akik istentagadók voltak, észrevették, hogy alapjában véve igazuk volt, amikor visszautasították azt az istenképet, amit mutattak nekik. Isten nem lehet ilyen keményen mogorva, ilyen szomorú, ilyen unalmas, ilyen visszataszító, amilyennek megpróbálták elhitetni velük, és hogy végeredményben alapvető hit volt az, hogy tagadták Őt. És mindnyájan önkéntelenül elismerik: olyan végtelenül jó Ő, amilyennek szerettük volna Őt, de nem mertük hinni, hogy csakugyan ilyen... Amerre Ő ment, mindenütt örömteli megkönnyebbülés volt az eredmény. Jött, odanézett, szólt, hívott - de mindenütt öröm fakadt, meg remény és lelkesedés, elragadtatott, megmámorosított mindenkit. Megmámorosította a tömeget kenyérrel, a halászokat hallal, a borivókat borral, a betegeket gyógyulással. A tétova emberiség meghökkenve megállt a hihetetlen boldogság láttára. Rádöbbent, hogy eddig nem hitt, holott azt képzelte, hogy hisz. És hogy mindig is kereste, hiányolta, sírta, várta - akkor is, amikor gondolta, hogy nem hisz. A kenyérszaporításkor a tömeg hirtelen rádöbbent, hogy már nem éhes. A tömeg nem éhes, képzeld el! Néhány perccel előbb még verekedtek volna egy falat kenyérért. Lesték egymást, figyelték a kiváltságosokat, akiknek még volt valami ennivalójuk. Szenvedtek, háborogtak, elsötétültek... És most mindenki tenyerén tartotta azt a csodálatos kenyeret, amely Isten szájából származó szóból lett. Azzal hogy így tartották, csodálatosan kielégült, jóllakott a szívük. Lassan szájukhoz emelték ezt a szent kenyeret, ezt az égből szállott kenyeret, amely életet adott a világnak. Áldoztak. Szemüket lehunyták, megálltak... túl sok volt... túlságosan gazdagok lettek, túl gyengék voltak ekkora gazdagsághoz. Szívük összeszorult és sírva fakadtak, mert már nem volt szükségük semmire, már eszükbe sem jutott, hogy egyenek. Nem volt már kedvük hozzá! És a borivók már nem voltak szomjasak attól kezdve, hogy kezükben tartották azt a boros kupát, (víz volt-e? bor volt-e? vér volt-e?) tudták, hogy nem szomjasak igazán. Addig biztosan akartak inni, előtte pár perccel még úgy gondolták, hogy az ünnepség el van rontva, a vendégek meg voltak sértődve, a vőlegény szégyellte magát. És akkor jött az a rendelkezés, az a gesztus, és azt a második - annyira különböző! - bort töltötték a megzavarodott felszolgálók a kupákba, és most már mindenki ráébredt, hogy már nem szomjas, hogy szomjúsága, elégedetlensége, bosszúszomja csak gyűlöletessé, erőszakossá torzult Istenszomj volt... Lám, itt az Isten, Istent kaptuk, Istent ittuk. Már nem vagyunk szomjasak, mindörökre elég volt. Ez a kupa kifogyhatatlan szomjúságoltó. Megkóstolták. Vágyták. Áldoztak. Ezek a faragatlan ivók, ezek a munkában megkeményedett parasztok, ezek a vidám kacagók most nevettek és sírtak, megmámorosodtak ivás nélkül, mert az Isten jósága megmámorosította őket, százszor jobban, mint a legtisztább, legerősebb bor. És a betegek? Tudják, mire jöttek rá gyógyulásuk után? Váratlanul fölfedezték, hogy maradhattak volna betegek is, nem volt igazán szükségük a gyógyulásra, lehettek volna boldog betegek! Amikor érezték azt a hatalmas életerőt, azt a megkönnyebbülést, egész testük fájdalmának megszűnését, megláttak valamit most először, megváltozott testükkel (amit végre elfeledhettek!). Azt látták meg, hogy mérhetetlen utat kell még megtenniük, mérhetetlen birodalmat kell meghódítaniuk, amihez az ő gyógyulásuk csak átmeneti lépés volt. Hogy az Isten szerelme tölti be, ragyogja be azt a birodalmat, és hogy ez a szeretet átváltoztatja még azt is, akik ők voltak! Addig azt hitték, hogy csak a betegségük miatt szenvednek, tehetetlenségük miatt, hozzátartozóik aggódása miatt, a jövőtől való félelem miatt. Most azonban tudják, hogy tulajdonképpen csak egy valami rágja őket: az, hogy kételkedtek Istenben, hogy panaszkodtak, miért történt ez velük, mit vétettek ellene, miért sújtotta őket, miért mutatja magát olyan szeszélyesnek és igazságtalannak, olyan közönyösnek és távolinak? Még a hitetlenek is, az istentagadók, istenkáromlók, Istent nem ismerők is tudják most, hogy igazában az hiányzott nekik, hogy nem hittek Isten jóságában. Amikor észrevették a csoda villámfényénél a rájuk mosolygó Isten jóságát, kedvességét, rögtön elöntötte őket az Isten jósága, nem kívántak már semmi mást, már tudták, mi hiányzott nekik - és azt a valamit nem gyógyítani kellett. Most már szívesen újra betegek lennének. Jó betegek, boldog betegek lennének, tudnák hogy valaki szereti őket. Az ember lelke, az ember éhsége sokkal nagyobb, semmint képzelnénk! Egy modern regényben a szerző leír egy pestis sújtotta várost. Mindenki a maga természete szerint fogadja a közös sorsot. Egyesek úgy tesznek, mintha nem volna semmi baj. Mások menekülnek, míg mások harcolnak ellene, van aki hasznot húz belőle. A ragály terjed, a várost lezárják, aztán múlóban van a vész. Végül a vesztegzárat feloldják, és lakók először mennek ki a város kapuján. És ott a ködben, a dombokon értik meg, hogy legjobban az elszigeteltségük fájt, az orvosolhatatlan számkivetettség. Ahhoz, hogy boldogok legyenek, hogy igazán és szilárdan ők maguk legyenek, ahhoz nem kevesebb kell, mint az egész szabadon kinyílt környező világ. Ahhoz, hogy békességben élhessenek házacskáikban, ahhoz érezniük kell maguk körül a testvéri, elérhető egész emberiséget. A mi lelkünk ilyen széles. Igénye mérhetetlen. Kevesebb nem elégíti ki, csak az Isten! Legnagyobb tévedésünk, ha azt hisszük, hogy nekünk mindig csak egyvalami hiányzik, valami kicsiség ahhoz, hogy boldogok legyünk. Egy kis pénz, egy kis előléptetés, egy kis szerencse, hogy ebből a betegségbol kigyógyuljunk, hogy amire törekszem megvalósuljon, hogy ez a rossz pillanat elmúljon. Így azonban sohasem leszünk boldogok, mert mindig lesz egy következő betegség, egy következő cél és vágy. Isten az, aki hiányzik, Isten az a "valami", ami nekünk hiányzik. És Ő nekünk mégsem hiányzik: mi hiányzunk neki! A boldogság elkezdődött. Boldognak kell lennünk. Tüstént, feltétlen, azonnal - különben sohasem leszünk azok. Most vagy soha! Az az örökélet, hogy ismerjük az Atyát, és ismerjük, akit Ő elküldött Jézust, az Istenembert. Ez az örökélet mostantól kezdődik, mint az öröm, ami életre hív. Krisztus kortársai vagyunk, életének részesei, boldogságában meghívottak. Hivatásunk az öröm.
|
|